Mi értékes a személyiség számára valóban? Az, amit az életben tesz, valóban jelentőséggel bír számára? Itt a tartalékok házáról van szó, mind az anyagi dolgok, mind a rendelkezésre álló, vele született képességek tekintetében.

Ha ez utóbbiakból az ember még nem valósította meg a legjobbat, akkor kényszert érez arra, hogy fejlessze őket. A veleszületett képességeket konkrétan hasznosítható készségekké kell alakítania. Az összes kínálkozó alkalommal élnie kell. Képességeit és energiáit produktívan ki kell használnia és engednie kell őket láthatóvá válni - ahelyett, hogy elrejtené vagy magába zárná.

Minél kisebb fokú az önértékelése, annál nagyobb az igénye azt a tulajdon által kiegészíteni. Kényszerítő erejű az a vágy, hogy olyan dolgokat birtokoljon amire egyébként nincs is szüksége. A feladat tehát az önértékelés kifejlesztése, önmaga elfogadása.

Ugyanakkor azt is meg kell tanulnia, hogy gyakorlatilag hasznosítható képességekkel és effektív cselekvéssel rögzítse magát az anyagi világban. (A pénz problémává válhat – különösen akkor, ha ez a téma figyelmen kívül marad. A pénzügyi bizonytalanság gyengítő hatással lehet az identitásra és önértékelést károsíthatja).

Másképpen megközelítve a ház egy láthatatlan kalitka, melyben fel és alá futkosunk – jobb napokra várva. Olyan napokra, amikor a kalitka kinyílik és szabadjára enged (bár semmi sem jelent akkora félelmet, mint éppen ez a szabadság). A „fogság” egyik különlegessége, hogy ezt a „cellát” nemcsak otthonosan rendeztük be ("az én házam az én váram"), hanem úgy gondoljuk, hogy minél több luxus vesz körül minket, annál jobb a közérzetünk és annál jobban nő a tekintélyünk, elismertségünk. Elvárjuk, hogy elismerjék nekünk azt, hogy ezt mind mi szereztük, mi „csináltuk” – mi értékes emberek vagyunk, mivel értékes dolgaink vannak.

Ebben a gondolkodási modellben azonban benne rejlik a kényszer is. Nevezetesen az, hogy semelyik eddig megszerzett értékkel nem tudjuk végérvényesen kifejezésre juttatni a saját értékünket, és így (kényszeresen) tovább kell vásárolnunk és gyűjtenünk, díszítenünk, hogy a már egyszer elért dolog ne váljon „semmivé”.