A lélektan alapvetően három ÉN-ről beszél (ösztön-én, felettes-én és én). Az ösztön-én (a jungi tudattalan, „ősvalami”) velünk született. Energia (libidó, agresszió, kollektív archetípusok, stb.) hordozó. Törekszik a belső feszültség megszüntetésére. Ez örömet is okozn egyben.
Ha a tudattalan (ösztön-én) nem képes a feszültség levezetésére, akkor az ÉN (az ego) segítségére szorul. Az ún. felettes-én morális, kulturális (én-ideál, lelkiismeret) szempontból ítéli meg a feszültség levezetését. Lelkiismeret: behatárol, tilt – Szaturnusz Én-ideál: jelzi mi a jó – Jupiter
Az ember legfőbb sajátossága az éntudata (identitása). Ez nem feltétlenül egocentrizmus. Mindenki saját világának központja (időt és teret önmagunkra vonatkoztatva tapasztaljuk meg) „Elöttem van észak, hátam mögött dél…” Minden ember olyan mint minden ember, mint néhány másik, mint senki más. Az énünk helyzetről helyzetre aktualizálódik ugyan de döntő elem az önazonosság, a tartósság, a folyamatosság. „A tornyon ugyanaz a szélkakas forog ide-oda.”
Az önazonosság szintjei: • pszichofizikai, társadalmi (helyünk van a társadalomban), • egzisztenciális (cselekedeteink), • kategórikus (képünk van önmagunkról), • élményszerű (átéljük önmagunkat)
Az önszeretet-energia hozzátartozik kellemes közérzetünkhöz és EGÉSZségünkhöz. Nem közömbös azonban a fejlettségi szint. Ha nincs elég ilyen energiám, akkor kiürülök (árnyéka leszek a másiknak). Ha túl sokat mozgósítok, akkor felfúvódik az énem (mint a béka a mesében).
Az énszeretet alaptőkéje nélkül nincs alkotás. A karakterbeli adottságok behatárolhatják a személyiség fejlődését, de nem megváltoztathatatlanok. |